Bodhicsitta, a felébredő tudat

Shenphen láma 2001-es ljubljanai tanításából

Ma megpróbálunk egy kicsit mélyebbre menni a felébredő tudatot illetően, és ezzel egyidőben megpróbálunk rálátást nyerni, hogy hogyan lehetséges egy ilyen eszmét átültetni a mindennapi életbe. A bodhicsitta nem olyan, amit elmondhatunk pontokba szedve, hogy egyes pont, kettes pont, hármas pont, sokkal inkább olyasvalami, amit megtapasztalunk. Mindjárt elmagyarázom, utána pedig felteszitek majd az esetleges kérdéseiteket.

A buddhista gyakorlás magva arra épül, hogy mit tehetünk mások javára. Egy Mahayana gyakorló tudatában, gyakorlásában nem múlik el pillanat anélkül, hogy ne gondolna arra, hogy hogyan ossza be az időt, hogyan szervezze a gyakorlást a legnagyobb haszon érdekében. A bodhicsitta szanszkritül felébredő tudatot jelent, de ez a felébredő tudat nem azonos azzal, amit a mi társadalmaink rendszerint együttérzésnek definiálnak. Semmi köze nincs az érzelmekhez. Nyugaton, a mi nyugati kultúráinkban az együttérzést inkább szánalomként, részvétként értelmezik, vagy leszűkítik emberek egy csoportjára és egy adott időszakra. De esetünkben a felébredő tudat annak a módja, hogy MINDEN érző lénnyel kapcsolatba lépjünk, és amikor minden érző lényt mondunk, akkor az valóban minden lényt magában foglal, mint például az állatokat vagy az általunk nem látható lényeket is. Összekapcsolja az összes érző lényt azáltal, hogy azok egyformán kedvesek számára. Az együttérzés nem csak bizonyos emberekre korlátozódik, nem tekintünk másokat kevésbé értékesnek. A felébredő tudat teljesen egyforma módon törődik minden érző lény jólétével és boldogságával. Nem tekint egyes lényeket barátjának és másokat ellenségének, nem táplál féltékenykedést egyes lények iránt és kedvezményezést mások iránt.

Rendszerint két fő fajtájáról beszélünk a bodhicsittának: a köznapi értelemben vett bodhicsittáról és a végső bodhicsittáról. A köznapi értelemben vett bodhicsitta az a felébredő tudat, ami ébred rá az ürességre, a végső bodhicsitta pedig már ráébredt arra.

Az üresség a nem-dualisztikus bölcsesség; az a fajta bölcsesség, ami közvetlenül felfogja a jelenségeket, ahogy azok vannak, nem pedig úgy, ahogy mi vetítjük ki őket. Azt hiszem, mindnyájunk számára magától értetődő és nyilvánvaló, hogy a környezetünk érzékelése nagyon-nagyon szubjektív. Legtöbbször mégsem vesszük észre, mennyire szubjektív is lehet – az összes meditációval végzett munka tehát, amit az üresség fogalmán végzünk, arra szolgál, hogy egy tisztább érzékelését nyújtsa a valóságnak, hogy egy jobb megértését adja a bennünket körülvevő sokféle jelenségnek. És amikor jelenségekről beszélünk, még egyszer pontosítsuk, hogy ez magában foglalja a tárgyakat, eseményeket és lényeket is. Az, ahogyan mi ezeket a jelenségeket érzékeljük, a boldogság és boldogtalanság forrása. Két hasonló esemény közül az egyiket valaki pozitív tudattal közelíti meg, és nagyon fog neki örülni, a másikat másvalaki negatív tudattal közelíti meg, és szenvedésként fogja megtapasztalni.

A pozitív tudat kifejlesztésének az egyik lehetséges módszere, hogy inkább másokra figyeljünk magunk helyett. Mint azt láthatjuk, legtöbb alkalommal, amikor a mi saját kis lényünkre figyelünk, és az összes kis apró-cseprő dologra körülöttünk, és hogy minden rendben van-e, minden úgy van-e, ahogy azt mi szeretnénk, akkor temérdek gonddal szembesülünk. És ez a rengeteg gond előbb vagy utóbb szenvedéshez és idegességhez vezet. Ellenkező esetben, ha elkezdünk igazán törődni a mások jólétével, nem gondokat találunk, hanem motivációt. A mélységes vágyat találjuk, hogy új ismereteket tanuljunk, és hogy megtanuljuk, hogyan legyünk úrrá tudatunkon, hogy az mások javára legyen. Azáltal, hogy így teszünk, felismerünk egy lényeges körülményt: ahol most vagyunk, ott nagyon korlátoltak a lehetőségeink. Ezért elindulunk egy úton, ami fejleszti a képességeinket, fejleszti bölcsességünket, és segít megérteni, hogy hogyan és mit tegyünk, hogy azzal minden egyes érző lényt segítsünk.

Amikor megértjük, hogy az összes érző lény folyamatosan nehézségekkel, aggodalmakkal és szenvedéssel küszködik, mélyen megértjük, hogy segítenünk kell rajtuk. És segítünk is, amiben tudunk, miközben tovább haladunk a spirituális úton, fejlesztjük a képességeinket, hogy egyre többet tudjunk segíteni. Ez a boldogság köre, mert olyan motiváció forrására lelünk benne, ami arra késztet, hogy többet tanuljunk, fejlesszük magunkat, és ezzel másokat segítsünk. Mások segítése pedig elégedettséggel tölt el, ami újabb motivációt ad és így tovább.

Ennek a körnek az ellentéte a szenvedés köre. Magunkkal foglalkozunk, a saját jólétünkkel, ezért negatív cselekedetekbe kezdünk, azok negatív eredményt hoznak, ettől rosszul érezzük magunkat, és ismét csak magunkra tudunk gondolni. Egy ponton, amikor ezt megértjük, választhatunk. Amennyire meg tudom ítélni, azért vagytok ma itt, mert már megértettétek ezt, és meg akarjátok hozni a döntést, vagy megerősíteni azt. Egy ponton lépnünk kell, ugranunk kell a tettvágyról a tettek mezejére.

Létezik egy gyakorlat, amit a hat paramitának (tökéletességnek) neveznek. Ebben elmélyülve hat olyan tulajdonságot fejleszthetünk ki, amivel másokat jobban segíthetünk.

Az első lényeges tulajdonság a NAGYLELKŰSÉG. Ez egy erős késztetés, egy erős szándék, hogy minden lehetséges módon segítsünk és adjunk. Sokminden van, amit megoszthatunk másokkal, az anyagiaktól egészen a spiritualitásig, a Dharmáig. Védelmet nyújthatunk azoknak, akik félnek és számtalan apróságban segíthetünk azoknak, akiknek épp arra van szüksége. Ez egy tudatállapot, amit erősítenünk kell. Ahelyett, hogy azt néznénk, mit kaphatunk másoktól, egyszer csak arra kezdünk figyelni, mit adhatnánk nekik. Jól megfigyelhető, hogy azok az emberek, akik a mindennapi életben csak magukkal vannak elfoglalva, többnyire haragban vannak a világgal. A nagylelkű embereket megnézve viszont azt látjuk, hogy ők azok, akikkel jó a kapcsolatunk, és akiknek általánosságban is jobbak a kapcsolataik.

A második a tökéletességek közül az ETIKA vagy erkölcs. Rendszerint amikor erkölcsről beszélünk, azt félelem lengi körül. Az az érzésünk támad, hogy akadályozni fog bennünket, korlátozza majd az örömeinket. Mégis beláthatjuk, hogy a legtöbb probléma, amivel mint egyén találkozunk, és amivel a világ szembesül, az erkölcsi értékek hiányából fakad. Természetesen nem az a célom, hogy ítélkezzek másokon, vagy akár rajtatok, vagy hogy kioktassak az erkölcsről bárkit. A buddhista tanítások nem arról szólnak, hogy ítélkezzünk másokon, hanem hogy befelé tereljék az embert, hogy nézzen szét magában. Ezért van, hogy a buddhizmus az egyetlen vallás, ami soha egy csepp vért nem ontott a terjeszkedéséért.

Amikor tehát az erkölcs tökéletességéről beszélünk, arról van szó, hogy figyeljük a mindennapi életünket. Megfigyeljük, hogyan viselkedünk másokkal, és feltesszük a kérdést, hogy ez-e a legjobb, amire képesek vagyunk. Másoknak javára vannak-e tetteink és reakcióink? Netán pont ellenkezőleg, ártunk nekik? Az erkölcsi értékeknek elsősorban „emberi értékeknek” kellene lennie. Hogyan viselkedjünk, hogyan cselekedjünk, hogyan álljunk másokhoz, hogy a legkevesebbet ártsunk.

Ne úgy tekintsünk erre az erkölcsi paramitára, mint ami korlátozza az életünket, hanem ellenkezőleg: felnyitja a tudatunkat. Kétféleképpen éri ezt el: egyrészt nyitottabbá tesz másokra, másrészt tudatosítja, ami saját magunkban történik. Ide tartozik az is, ahogyan a külső tárgyakra és jelenségekre reagálunk. Mivel legtöbbször énközpontúak vagyunk, hajlamosak vagyunk nagyon görcsösen birtokolni. Birtokolni akarjuk az ételt, birtokolni a legjobb kocsit, a legszebb és legjobb dolgokat, sőt birtokolni szeretnénk még másokat is. Ezáltal, hogy külső dolgokat próbálunk meg birtokolni, rengeteg boldogtalanságot és elégedetlenséget hozunk létre magunkban. Másoknak szintén problémát okozunk ezzel, mert ha többet akarunk valamiből, amit más is szeretne, akkor harcolni is készek vagyunk érte. Még olyan emberek is előfordulnak, akik ha nem kaphatnak meg egy nőt, inkább megölik, mintsem hogy másé legyen. Az erkölcs tehát abban segít, hogy tudatunkat egy békésebb és boldogabb állapotba hozzuk.

A harmadik Paramita , a harmadik tökéletesség, amit hasznos kifejleszteni, a TÜRELEM. Már maga a szó is biztosan sok olyan szituációt felidéz, amikor nem voltunk türelmesek. Nyilvánvaló, hogy a düh, a harag az egyik legrosszabb tudatállapot egy emberi kapcsolat szempontjából, de a Karma szempontjából is. A düh rengeteg korábbi pozitív karmát eléget, és a másokkal való kapcsolatunkat is nagyban veszélyezteti. Ha alaposan megvizsgáljuk a kialakulását, egyfajta türelmetlenséget találunk. Akarunk valamit, és azt most azonnal akarjuk, és pont úgy akarjuk, ahogy elképzeltük. Ha nem kapjuk meg, akkor nagyon elégedetlenek leszünk. Ebből az elégedetlenségből jön létre a düh. Rengeteg apró példát találhatunk kora reggeltől napestig, amik ha nem is végződnek Mind dühöngéssel, nagyfokú elégedetlenséget okoznak.

A türelem egy boldog és rugalmas tudatállapot. Rugalmas, mert ha nem tudunk valamit elérni egy adott módon, annak nincs jelentősége: talán elérjük máshogy, vagy elérünk helyette valami mást. Nem ragaszkodunk hozzá, hogy csakazértis úgy legyen. Az autóvezetés példáján keresztül szoktam ezt bemutatni, mert akik vezettek már kocsit, azok talán értik, hogy mi fán terem a türelmetlenség. De akik nem, azok is láthattak már másokat vezetni. Van egy ilyen mondás is: mondd meg, hogy vezetsz, és én megmondom, ki vagy. Ami az autóvezetést illeti, különösen jól látszik rajta, hogy a türelmetlenség és az elégedetlenség valójában csak kivetítésekből fakad, nincs semmilyen valós alapja. Néha azért borulunk ki, mert valaki nem megy elég gyorsan, öt perccel később meg azért, mert valaki túl gyorsan megy. A parkolóhelyek példája is nagyon jó, mert az nemcsak a frusztrációt mutatja be, hanem azt is, hogy mennyire hajlamosak vagyunk ragaszkodni a dolgokhoz. Fél óra keresgélés után találunk egy szabad helyet, indexelünk, és… Valaki gyorsabb, és elfoglalja! Mi az első reakciónk? „Elfoglalta a helyemet!” Hol van ebben az igazság? Az a hely jobban volt talán a miénk, mint az övé? Ettől függetlenül rengeteg negatív gondolatot hozunk létre: mögé parkolunk majd és nem tud kiállni, vagy ráírjuk a kocsijára, hogy bunkó, és így tovább. Ha valaki foglalta már el a „helyeteket”, bizonyára értitek, mire gondolok. Van autóm.

Láthatjuk tehát, hogy a tudat arra való képtelensége, hogy csendes és elfogulatlan maradjon, sok boldogtalanság és negatív gondolat forrása. Ha például a buszra várunk, és az két percet késik, azalatt rengeteget elégedetlenkedünk. Pedig mi az a két perc?

A türelem gyakorlása tehát nem más, mint észrevenni az ilyen eseteket, és mindig elhatározni, hogy legközelebb nem várjuk meg a dühöt. Persze nem leszünk egyből angyalok. Létrehozunk viszont egyfajta éberséget, ami legközelebb figyelmeztet, ha a tudatban a düh felüti a fejét. Ha például tíz percig szokott valaki dühöngeni, akkor az elhatározásnak köszönhetően következő alkalommal már kilenc perc ötven másodperc múlva észreveszi, hogy dühös. Ez máris tíz értékes másodperccel kevesebb. Minél hamarabb ébred tudatára, annál kevesebbet lesz dühös.

Ily módon egészen addig lecsökkenthető ez az idő, amíg elérjük a düh előtti pillanatot, ahol egy irritációnak nevezett tényezőt találunk. A düh ugyanis nem szokott csak úgy megjelenni a semmiből, hanem keresztülmegy ezen az irritációs fázison, még ha ez nagyon rövid ideig tart is. Ha valaki időben felfigyel rá, és képes megnyugtatni a tudatot az irritáció pillanatában, a düh nem alakul ki. Sokan úgy tartják, hogy a dühöt jobb kiengedni, nem szabad elfojtani. De ha valaki képes az irritációt elemezni, ha fel tudja tenni a megfelelő kérdéseket, hogy jó-e hagyni ezt az irritációt növekedni, annál a düh nem alakul ki. Ha pedig a düh nem alakul ki, akkor nincs semmi, amit elfojthatna.

Ezt az eljárást sok más tudati tényezőre is lehet alkalmazni. Ez a fajta gyakorlás – kimondottan ami a dühöt és az irritációt illeti – egy elemző típusú meditáció, amit az az éberség vált ki, ami jelzi, ha tudatunkat megzavarni készül valami. Apró események sorozatán át tanítjuk be tudatunkat, hogy jobban tisztában legyen azzal, ami történik.

Néhányan erre azt mondhatják, hogy az efféle éberség nem természetes, és nem hagyja, hogy természetes módon fejeződjön ki tudatunk. De mit jelent természetes módon cselekedni? Hagyni az elménket vadon csapongani, mint az állatok, vagy megpróbálni abba az irányba terelni, ahová mi szeretnénk? Erre megvan a magam válasza. Nap mint nap, a legkülönfélébb helyzetekben és pillanatokban próbáljuk felismerni, hogy mi az, ami kihozza a sodrából a tudatunkat.

A következő paramita a LELKES ERŐFESZÍTÉS. Néhány szövegben egyszerűen csak erőfeszítésnek vagy lelkesedésnek fordítják, de mindjárt elmagyarázom, miért szeretek lelkes erőfeszítést mondani. Amikor elhatározzuk, hogy a tettek mezejére lépünk, amikor eldöntjük, hogy megváltoztatjuk a megszokott gondolatainkat, saját tudatunk erős ellenállásával kell szembenéznünk. Az ugyanis már hozzászokott, hogy évről évre, életről életre szabadon csaponghat, most pedig hirtelen azt várjuk tőle, hogy azt csinálja fegyelmezetten, amit mi szeretnénk.

Gyakran jelentkezik egyfajta lustaság, és ez változatos formákat ölthet, akár olyat is, ami nem annak tűnik. Az egyik jellemző formája, hogy képtelennek érezzük magunkat valamire. Hallunk a hat paramitáról, és győzködjük magunkat, hogy ez túl nehéz, képtelen vagyok rá. Ha nem vagyunk elég óvatosak, még el is hisszük. Pedig világosan meg lett mondva, hogy mindnyájan képesek vagyunk elérni a megvilágosodást, hogy minden ehhez szükséges képesség bennünk van. A képességünk tehát megvan, és azt is tudjuk, hogyan valósítsuk meg a paramitákat. A többi lustaság.

Van ennek a lustaságnak egy másik formája is, ami a halogatásban nyilvánul meg. Hazamegy az ember a munkából vagy az iskolából, és ahelyett, hogy elkezdene meditálni vagy a Dharmával foglalkozni, azt mondja magának: „majd később”. Mindezt azzal a kifogással, hogy ehhez már túl fáradt. Persze ahhoz nem szokott túl fáradt lenni, hogy tévét nézzen vagy elmenjen vásárolgatni. Ezt ugyanazzal az éberséggel lehet elcsípni, mint amiről az imént beszéltem. Abban a pillanatban, hogy a tudatunk azt mondja, hogy „ehhez túl fáradt vagyok”, feltesszük a kérdést, hogy mi mást fogunk csinálni? Mi az, ami ennél fontosabb? Jobbítja-e a tudatomat, jobban tudok-e majd általa másoknak segíteni, vagy csak valami haszontalan időtöltésről van szó? Ha őszinték vagyunk magunkhoz, természetesen megértjük, hogy a gyakorlás sokkal többet segít. De még mindig ott a fáradtság. Ilyenkor hasznos azokon a pozitív eredményeken meditálni, amit a gyakorlás által elérhetünk.

Gondolhatunk Őszentségére a Dalai Lámára és a többi szent mesterre, és mindarra, amit ők tenni képesek másokért. Azért képesek rá, mert gyakoroltak, próbálkoztak, dolgoztak a tudatukon. Gondolhatunk arra is, hogy miként fejlődhetünk a gyakorlás által, miként tanulhatunk meg másokon jobban segíteni. Ezt az eljárást, ezt a megközelítést követve egy örömteli motiváció fejlődik ki, egy őszinte kívánság, hogy kövessük a szent mestereket, hogy mi magunk is képesek legyünk segíteni másokon. És ez a lelkes, boldog érzés segíteni fog, hogy némi erőfeszítést vigyünk a gyakorlásba. Ezért hívom lelkes erőfeszítésnek.

Általa minden alkalommal, amikor eltompultnak érezzük magunkat, amikor olyan nyúlós a tudatunk, mint a rágógumi, látni fogjuk, hogy ez csak a tudatunk lustaságra való hajlama, és elkezdünk meditálni a gyakorlás hasznán, mindazokon a jó tulajdonságokon, amikre soha nem teszünk szert, ha nem gyakorlunk.

A másik szempont, amire fontos odafigyelni, hogy minden múlandó. Minden, ami született, meghal. Ha mindig csak halogatjuk a gyakorlást, elveszíthetjük a lehetőséget. Most még élünk és minden képességünk megvan a gyakorláshoz, de mi lesz holnap? Lehet, hogy leesik valaki a lépcsőn, és nem lesz képes már gyakorolni. Remélem, senkivel nem történik ilyen, de gondolnunk kell rá, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi majd száz évig élünk. Ám ha megértjük, hogy a halál bármely pillanatban eljöhet, akkor belátjuk, hogy nemcsak hogy fontos elkezdeni a gyakorlást, hanem most azonnal kell elkezdenünk! Ez is egy jó módszer a lustaság elleni küzdelemre.

A paramiták közül a következő a KONCENTRÁCIÓ. Ha megpróbálunk koncentrálni, figyelni a tudatunkat egy percig, nem igazán fogjuk tudni megmondani, hogy mennyi mindenre gondoltunk eközben. És ez nemcsak a spirituális gyakorlás, a Dharma gyakorlás esetében probléma, hanem a mindennapi életben is.

Ha valaki dolgozik egy témán, és arra összpontosít, az azzal kapcsolatos problémákat próbálja megoldani, de közben elkalandozik, és az adók járnak a fejében meg a bevásárlás… Aztán megint a projekt… Aztán eszébe jut, hogy elfelejtett tankolni, és egy fontos értekezletre kellene mennie… A végén azon kapja magát, hogy már egy órája ott ül a feladaton, de alig néhány percet foglalkozott vele. És mivel nem összpontosított eléggé a felmerülő problémákra, lehet, hogy meg sem tudta azokat oldani.

Vagy ha tortát próbálunk sütni, de közben a kibírhatatlan főnökünk jár a fejünkben, meg a szabadság, könnyen előfordulhat, hogy sót keverünk bele cukor helyett. Egy csomó példát mondhatnék, de a lényeg, hogy ha nem arra figyelünk, amit csinálunk, akkor nehéz azt elérni, amit szeretnénk.

És ha már egy torta esetében is nehéz koncentrálni, próbáljátok elképzelni, milyen lehet az, amikor az ürességről akar valaki meditálni! Ahhoz, hogy elvontabb dolgokon tudjunk meditálni, el kell érnünk az egyetlen pontba fókuszált tudatot, máskülönben a spirituális torta teljességgel ehetetlen lesz.

A koncentrációt két dolog teszi lehetővé. Az éberség, amiről korábban beszéltem, és egy másik tényező, amit emlékezetnek hívunk. Amikor egy pontra összpontosítunk, a tudat gyakorta elszökik. Ilyenkor először is észre kell vennünk, hogy tudatunk elkalandozott, másodszor pedig emlékeznünk kell arra, hogy miről gondolkodtunk. Ha túlzottan elkalandozunk, könnyen azon kapjuk magunkat, hogy „Miről is gondolkodtam egyáltalán?”.

Ennek a két tényezőnek tehát jelen kell lennie a koncentrációhoz. Hívhatjuk őket segítő tényezőknek is. Nem zavarják a koncentrációt, félreállnak az útjából, csak figyelik azt. Mihelyt a tudat elkalandozik, az éberség figyelmeztet: „elkalandoztál”. Ekkor megkeressük a tudatot, és visszahozzuk a meditációnk tárgyára. Ezért vannak a fejlett meditálóknak olyan hosszú karjai, hogy messziről is vissza tudják húzni a tudatot. Természetesen csak viccelek.

Ezt az eljárást, hogy visszahozzuk messzire elkalandozott tudatunkat a tárgyra, feszültség nélkül tegyük. Egy meditáció kezdetén, amikor pl. elképzeljük a Buddhát, nagyon gyakran elkalandozunk. Amikor ezt észrevesszük, hajlamosak vagyunk haragudni magunkra, amiért elkalandoztunk. Ezáltal frusztrációt és feszültséget keltünk magunkban, amiért nem sikerült azt tennünk, amit szerettünk volna, és méginkább megnehezítjük a koncentrációt. Amikor tehát azt mondom, hogy feszültség nélkül, az azt jelenti, hogy mikor észrevesszük, hogy figyelmünk eltévedt, akkor bármiféle feszültségtől, erőlködéstől mentesen emlékezzünk vissza arra, hogy mire is gondoltunk, és hozzuk vissza a tudatunkat. Ez vonatkozik egy nagyobb nyugtalanságra. A nagyobb nyugtalanság az, amikor a figyelem teljesen eltér az eredeti tárgytól.

A finomabb nyugtalanság abban tér el, hogy a meditáció tárgyát megtartja, de az elhomályosul. Nem látjuk tisztán, mert valamiféle parazita gondolat zavar. Mintha a réten egy virágot figyelnénk, és egy lepke járna arra. Néhány másodpercre a lepkére fókuszálunk a virág helyett. Nagyobb nyugtalanság akkor történne, ha felállnánk, és mennénk a lepke után. De ebben az esetben, mivel kicsit összeszedettebbek vagyunk, nem hagyjuk ott a virágot, csak nem látjuk annyira tisztán. A finomabb zavar leküzdéséhez tehát annyira fókuszáltnak kell lennünk, amennyire csak lehetséges, és ha tudatunk sarkában látjuk is, hogy a lepkéhez hasonlóan elhalad egy gondolat, hagyjuk azt átrepülni és elmenni. Ugyanis minél több erőt fordítanánk rá, annál jobban elvonná a figyelmünket.

A koncentrációnak két fajtájáról beszélhetünk: a világi koncentrációról és a világon túli koncentrációról. A világi koncentráció az, amikor nem a Dharmára összpontosítunk, hanem pl. a torta receptjére vagy a munkánkra. A világon túli koncentráció tárgya Dharma jellegű, mint pl. az üresség.

Az utolsó a hat paramita közül a BÖLCSESSÉG. Ezt is két típusra oszthatjuk, a köznapi bölcsességre és a végső bölcsességre.

A köznapi bölcsesség az a típusú bölcsesség, amit a köznapi dolgok iránt fejleszthetünk ki. Ilyen lehet az orvoslás, a művészetek, a zene stb. Ezek olyan területek, ahol képessé válhatunk arra, hogy tökéletesen felfogjuk, átlássuk a dolgokat. Sajnos ezt a fajta bölcsességet nem tanítják az orvosi egyetemen, így nincs lehetősége minden orvosnak szert tenni rá. A végső bölcsesség az ürességre értelmezett bölcsesség, ami annyit tesz, hogy koncentrációnk az ürességre irányul. Ha kellően sokáig irányítjuk figyelmünket az ürességre, felismerhetjük, megvalósíthatjuk az üresség bölcsességét.

Ez tehát az a hat minőség, az a hat fontos tényező, amin dolgoznunk kell, amit fejlesztenünk kell, hogy egyre több érző lénynek képesek legyünk segíteni. Ez a hat minőség elengedhetetlen a spirituális élet helyes megközelítéséhez. Ha tehát az motivál bennünket, hogy másokért cselekedjünk, másokon segítsünk a lehető legjobban, meg kell tanulnunk a hat paramitát, és alkalmazni azt mindennapi életünkre. Erre láthattunk is most példákat.

Természetesen ez nem olyan folyamat, ami azonnal végbemegy. Szeretem ezt is az autóvezetéshez hasonlítani. Amikor megkapjuk a jogosítványt, még nagyon kaotikusan vezetünk, de aztán ahogy vezetünk, vezetünk, és még többet vezetünk, egyre rutinosabbak leszünk. A végén már kikönyökölünk az ablakon, és két ujjal fogjuk a kormányt. De van kétféle veszélyes véglet, amit gondosan el kell kerülnünk. Az egyik, hogy mikor megkapjuk a jogosítványt, azt hisszük, hogy már tudunk vezetni. A másik, hogy hibáinkat látva azt hisszük, soha nem is fogunk tudni megtanulni.

A gyakorlás kezdetén veszélyes lenne azt hinnünk, hogy máris tökéletes gyakorlók vagyunk. Tudatában kell maradnunk, hogy tanulnunk kell még, gyakorolnunk kell még, és nyitottnak kell maradnunk a gyakorlással kapcsolatos tanácsokra. Ennek az ellentéte az, amikor azt hisszük, hogy még annyi a tennivaló, vagy legalábbis olyan soknak tűnik, hogy azt képtelenek vagyunk elvégezni. Ilyenkor azt kell szem előtt tartanunk, hogy a spirituális fejlődésünk alapja a motiváció. Nem az a lényeg, hogy kívülről megtanuljunk ötven oldal tibeti szöveget, vagy hogy hogyan használjuk a csengőt, hanem hogy pontosan tudjuk, miért akarunk gyakorolni. Persze megtanulhatjuk az ötven oldal tibeti szöveget, megtanulhatjuk használni a csengőt és minden mást, de nem szabad elfelejtenünk a motivációnkat. Most még talán nem vagyunk képesek annyi mindenre, amennyit szeretnénk, nem tudunk annyit gyakorolni, amennyit szeretnénk, és nem tudunk annyi lényen segíteni, ahányon szeretnénk, de tartsuk meg magunkban ezt a kívánságot. Ha most még nem is tudunk sok lényen segíteni, mert például keveset tudunk, vagy mert olyan az életünk, gondoljunk arra, hogy ha továbbmegyünk az úton, képesek leszünk rá. Ha nem most, hát egy kicsit később.

Minden olyan tudati folyamat, ami mások segítésének szándékából fakad, rendkívül fontos. Még ha nem is tud cselekvésben kiteljesedni, hogy közvetlenül segítsen másokat, ha csak a kívánság van meg, már az is rengeteg érdemet hoz létre. Ha látunk egy segítségre szorulót, és nem tudunk rajta azonnal segíteni, gondoljunk arra, hogy örömmel segítenénk rajta, ha tudnánk, hogy azt hogyan kell, vagy ha meglennének rá az anyagi lehetőségeink. És töltsön el bennünket örömmel, ha azt látjuk, hogy valaki más megteszi. Ha mi nem tudjuk megtenni, de jön másvalaki, és segít azon az emberen, legyünk rendkívül boldogok.

Az egész azon múlik, hogy valaki mennyire kész magát elkötelezni mások javára. Mennyire akarja félretenni a saját vágyait, a saját kivetítéseit mások kedvéért. Van aki 10%-ban, van, aki 50%-ban, van, aki 100%-ban akar mások jólétéért tenni. Alapvetően rajtunk múlik, hogy mennyire vagyunk képesek elkötelezni magunkat a gyakorlás mellett.

Gyakran mesébe illő kifogásokat találunk, hogy miért nem gyakorlunk annyit, amennyit szeretnénk. Remélem, senkit nem fogok megbotránkoztatni, ha azt mondom, hogy egyáltalán nem hiszek ezekben a kifogásokban. Természetesen megértem, hogy nem mindig lehetséges azonnal azt tenni, amit szeretnénk, és hogy időbe telhet átrendezni ezt, átrendezni azt, különösen ha pl. kisgyereke van valakinek. De ha nem is tehetjük meg mindazt, amit szeretnénk, legalább az indíttatásunk legyen meg.

Köszönöm a türelmeteket.

< Elõzõ

[Vissza]