A gyereknevelés buddhista szemléleteLama  Thubten Shenphen előadásaShenphen Rime  Tschö Ling – Ausztria2001. szeptember 25.

Ma a gyereknevelésről fogunk beszélni a Buddha -Dharma  szemszögéből. Ez nem egy ún. „hagyományos tanítás”, hanem – mivel már 16-17 éve veszek részt gyerekekkel kapcsolatos tevékenységben – inkább megosztása a tapasztalatoknak, és azon megértésnek, hogy hogyan lehet kezelni a gyerekekkel kapcsolatos bizonyos helyzeteket.

Tény, hogy a korábbihoz képest napjainkban gyakrabban jelentkeznek a gyerekekkel kapcsolatban különböző problémák, és nem kevés a félreértés abban, hogy szülőként vagy nevelőként  hogyan reagálhatunk ezekre. Azt hiszem, hogy mivel minden gyerek különböző, erre nincs konkrét csodamódszer, viszont van néhány alaptétel. Mostanában az iskolarendszer miatt nem veszünk észre néhány alapvető gondot, bizonyos speciális problémát. Talán azért van, mert hajlamosak vagyunk a nevelés teljes szerepét az iskolára hárítani. Nem tudom, hogy itt hogyan működik, de egyes országokban a gyerekek reggel 9.00-től délután 5.00-ig iskolában vannak. Az első megjegyzés ezért a gyerekek ritmusára vonatkozna.

Mint mondtam, minden gyereknek láthatóan más-más szokása, ritmusa, személyisége van. És ha arra gondolunk, hogy ezt hogyan tudnánk tiszteletben tartani, akkor az első szembejövő nevelési probléma azzal a ténnyel lesz kapcsolatos, hogy azt várjuk a gyerekektől, hogy többé-kevésbé egyformák legyenek. Hogy ugyanúgy nézzenek ki, ugyanúgy viselkedjenek és ugyanúgy reagáljanak. És ez nyilvánvalóan problémákhoz, félreértésekhez, az intolerancia világos eseteihez vezet, mivel senki nem reagálhat ugyanúgy, nincs két gyerek, aki egyformán reagálna. Ha olyan gyereket látunk, aki másképp reagál, azt abnormálisként kezeljük.

Orvosilag sok amerikai, sőt már európai gyereket is hiperaktivitással kezelnek. Ha alaposan megvizsgáljuk a felállított szimptómákat és a leírásokat, akkor azt látjuk, hogy amit 30 évvel ezelőtt normálisnak tekintettek egy gyereknél, az ma az ADD egyik tünete.

Harminc évvel ezelőtt ezen kritériumok alapján engem is hiperaktívnak minősítettek volna! Ma viszont az ilyen gyereket, mivel egy olyan rendszerbe helyezték, mely rendkívül magas elvárásokat támaszt vele szemben, egyszerűen zavartnak találják... Valószínűleg inkább mert zavaró! És mivel zavaró, számos megoldás lett kifejlesztve arra, hogy lenyugtassák őt. Egészen a gyógyszerezésig!!

Elgondolkodhatunk azon, hogy kit is segítünk azzal, ha így járunk el? Sokaknak tűnik úgy, hogy a rendszert próbáljuk inkább boldoggá tenni. Jobban érzi magát a tanár, ha a gyerek le van nyugodva. A gyerek így kicsit jobban megüti a normát. Sajnálatos, hogy az ilyen gyereket kiteszik a Ritalinnal való gyógyszerezésnek, ami az amphetaminok családjából származik. De megvizsgálhatjuk azt az összefüggést is, hogy a Ritalin feltalálója ugyanaz az ember, mint aki felállította a hiperaktivitás diagnózisát is. De ez egy külön téma lehetne...

Gyakran láthatom, hogy a „felelősségre” hivatkozva hogyan bánunk a gyerekekkel. Ez alapjában ugyanaz, ahogyan kormányaink hajlamosak állampolgáraikkal bánni, csak a gyerekeknél pontosabban megfigyelhetjük.

Milyen teret hagyunk manapság a gyerekeknek, hogy a dolgokat maguk tapasztalják meg? Milyen teret engedünk a gyerekeknek, hogy döntsenek olyan kérdésekben, ami közvetlenül érinti őket? Majdnem semmilyet. Az iskolában, otthon, a jogi rendszerben, a társadalmi rendszerben sok az olyan határozat, melyeket a gyerekek beleegyezése nélkül, a gyerekek megkérdezése nélkül hoztak, miközben világos, hogy milyen jó számunkra, ha tudatában vagyunk a ránk vonatkozó dolgoknak, és mindannyiunknak jó, hogy amikor szembe kell néznünk valamivel, lehet választásunk. Nagyon alapvető megk&oum